Sokan, sokféleképp próbálunk segíteni azoknak akik rászorulnak.
Azoknak, akik testi, lelki állapotuk miatt nehéz, megterhelő helyzetet kell, hogy átvészeljenek, azzal együtt kell éljenek. Azoknak, akik szociális helyzete sérült, közegükben betöltött szerepük nehezen kezelhetővé, nehezen viselhetővé vált.
Bizonyára mindannyiunkat megérintett már – így vagy úgy – egy bántalmazott fedélnélküli látványa, harcoltunk furcsa belső kérdésekkel, hogy tudunk-e, szeretnénk-e, lehet-e segíteni neki. Segítettünk már mozgásában korlátozott ismeretlennek, hogy könnyebben mehessen be egy irodahelységbe. Talán beszélgettünk már megértően vagy elutasítóan valakivel, aki nem tudja legyűrni szomorúságát, akár valakivel, aki még pszichiáterhez is jár problémáival.
Mindannyian szorulunk kisebb-nagyobb segítségre nap mint nap.
Van hogy nem értünk valamit. Elsőre nem találunk megoldást. Megbántanak minket. Haragszik ránk valaki, amit nehezen viselünk. Konfliktusba kerülünk főnökünkkel.
Megszokott elakadások ezrei életünk során, melyekre legtöbbször magától értetődően kérünk és kapunk segítséget. Kapcsolatunk szeretteinkkel, barátainkkal, közösségünkkel maga a segítség forrása.
A segítség nem más mint egy mosoly, egy szó, egy jó beszélgetés, útbaigazítás, és elakadásunk a múlté.
Vannak, akik azoknak is megpróbálnak, tudnak segíteni, akik elakadása nehezebben javítható, akik helyzete mélyebben sérül.
Nagy örömmel, kezdek interjúsorozatomba, mely célja azokat a segítőket megszólaltatni, akik az elmúlt évtizedekben nyomot hagytak ezen a különleges területen.Surányi Judittal beszélgetett Kéri Péter.
Tudom, sok területen érint, megérint, foglalkoztat az elakadással élők segítése. Igen fontosnak gondolom ezt, hiszen sokan vannak akik inkább eltávolodnak ettől a területtől. Te miért és hogyan kerültél bele?
Az ELTE-n szociológiát és kulturális antropológiát tanultam, mert mindig is érdekelt az emberek különbözősége, egyben sokfélesége. A szociológiát olyannak látom mint a fizikát vagy kémiát, csak az atomok vagy sejtek helyett az emberek egymásra való hatása és együttműködése a megfigyelés tárgya.
Gondolod, hogy azok az emberek akik megtapasztalják valamilyen testi, lelki elakadás nehézségét, könnyebben lesznek segítők? Inkább választanak ilyen utat? Jobb segítők lesznek-e, vagy bárki lehet ugyanannyira jó, hasznos segítő?
Úgy hiszem mindannyian megtapasztalunk elakadásokat egészen pici gyermekkorunktól kezdődően. Sőt lehetséges, hogy utána már csak azokat ismételjük különböző szinteken. Legalábbis én még nem találkoztam elakadás vagy nehézségekkel szembetalálkozást nem megélt embertársammal.
Így elméletileg bárki lehet nagyon jó segítő, ha szíve ilyen hivatás felé húzza és ha megtanulja és megtapasztalja az ilyen szakmákkal járó kihívásokat. Én az együttműködésekben hiszek a közösségek megtartó erejében, ahol egyaránt fontos helye/szerepe van a tapasztalati szakértőknek, a sebzett segítőknek a klienseknek és orvosoknak is. Sőt egymást segítve tanulnak egymástól, néha változó szereposztásban is akár.
Milyen problémákkal élők kerültek a látómeződbe eddigi segítői munkád során? Mit éreztél nagy előrelépésnek, mit érzel problémának ezen az úton?
Egyetemista koromban főleg szegényebb vidéki falvakba jártam beszélgettem az ott élőkkel, megfigyeltem a helyi szokásokat és a szegénység teremtette kreativ megoldásokat. Aztán a módosult tudatállapot tanulányozása során Amsterdamba kaptam egy egy éves tanulmányi ösztöndíjat a különböző szerek hatásait tanulmányozhattam különböző kultúrákban. Elvégeztem az addiktológiai konzultáns szakot is és a Tűcsere programban dolgoztam majdnem 15 évig. Ez egy alacsonyküszöbű ártalomcsökkentő hely függő embereknek. Elsősorban intravénás droghasználók jártak le. Hihetetelen életekbe pillanthattam be és a segítésen túl rengeteget tanultam tőlük, a kollegáimtól és a vezetőnktől Veres Ilonától. Itt készítettem szakdologozatomként Tiszta románc című filmemet, mellyel 2003-ban elnyertem a Magyar Filmszemle dokumentumfilm rendezői díját.
(elérhető: ITT MEGNÉZHETŐ! ),
Aztán két gyermekem szülése és nevelése a Gyes ideje hatalmas önismereti lehetőség volt számomra előhozott sok kérdést a gyermeki és szülői mintázatokról.
2014 nyarán találkoztam egy központi idegrendszeri sérülésben (cerebralis paresis, CP) érintett négy végtag bénult fiúval, akinek kezdetben a beszéde is nehezen volt érthető. Nagyon inspirálóan hatottunk egymásra.
Megszerveztük a világon először a Rehab Critical Mass felvonulást, ahol különböző fajta fogyatékossággal érintett emberek és hozzátartozóik valamint szimpatizánsok tudták megmutatni a több ezer fős felvonuláson, hogy az akadálymentesítés, egyenlő esélyű hozzáférés és önnálló életvitel mennyire fontos egy társadalomban. Rengeteg kulturális programmal és a területen működő szakmai szervezettel együttműködésben. Később a Mentál Rehab programunkon találkoztam az Ébredések Alapítvánnyal :), veletek és azóta is csodálom a működéseteket rengeteget tanulok tőletek és hálás vagyok az együttműködésért. Azóta is önkéntesen dolgozom az RCM csapatban, a fogyatékossággal kapcsolatos kérdések, problémák láthatóvá tételén és az ezek alapján kidolgozott megoldási javaslatok érvényre juttatásán a fogyatékossággal élők aktív bevonásával közös megoldásokat dolgozzunk ki a közösségi politikában. http://rehabcriticalmass.hu/
Honnan tudhatjuk, szerinted, ha problémákkal, elakadásokkal, betegségekkel élünk, hogy egy segítő vagy segítő csoport, egy módszer valóban megfeleő számunkra? Van-e idő minden területen a kísérletezésre, próbálkozásra?
Szerintem azt érezzük, hogy az energia nem áramlik bennünk és körülöttünk, hogy nem tudjuk megmutatni a világnak, hogy mire lennénk képesek, mert beleütközünk a saját önszeretetünk hiányába. Félünk és nem érezzük magunkat elég jónak, szomorúak leszünk és bűntudat gyötör minket, szorongunk és dühösek vagyunk mindenki másra és végül teljesen elszigetelődünk. Szerintem meglepően sokan éreznek így még Covid nélkül is, nemhogy most amikor minden olyan bizonytalan lett és bezárult a világ. Miért ne kérnénk ilyenkor segítséget?
Magamról tudom, hogy rengeteg féle módszerhez és reményteli megoldási formához fordultam segítségért és egyiket sem bántam meg. Az adott fejlődési szintemen valószínűleg épp azzal a szakemberrel, módszerrel kellett találkoznom. Szerintem ha valamire kell, hogy legyen ideje az embernek az saját maga! így adhat utána másoknak is. És bár minden terület bejárására nem hiszem, hogy elég egy élet, de kísérletezni és keresni mindenképpen érdekesebb és izgalmasabb mint egy szobába záródva önsajnálatban szenvedni.
Szembesülél-e azzal, hogyan élik meg a megbélyegzést azok az elakadással élők, azok a csoportok akikkel kapcsolatba kerültél? Merre van itt a remény? Van-e valami csodaszer a stigma ellen?
Igen persze a megbélyegzés szörnyű és ítélkező, de pont nálatok az Ébredések Alapítványnál hallottam először az antistigma mozgalomról és, hogy például a fogyatékos és egyáltalán a fosztó képzős kifejezések mennyire egy vélt normához viszonyítanak. Aztán nem csak hallottam, hanem saját szememmel láttam és tapasztalom meg most is, hogy a tapasztalati szakértők mennyit tudnak segíteni, hozzátenni a világ értelmezéséhez és a teljesség megéléséhez. Na ez nekem a remény és a csoda maga, amire nem várni kell hanem átélni. Nem áldozatok többé és nem a külvilág megbéyegző fátylán át látják magukat, hanem megélt és átformált tapasztalataikkal épphogy áramoltatják az élet energiát azokban elakadt emberekben is, akiknek még nincs és talán nekik köszönhetően nem is lesz diagnózisuk. Ez maga a csoda, adás-kapás és nemes szolgálat, mely öngyógyító folyamat is.
Ki lehet-e repülni egy önsegítő csoport biztonságából, vagy inkább örök simogató megtartóerő? Van-e világ az önsegítő csoportokon túl? Hogyan vár vissza a társadalom?
Szerintem egy intim, biztonságos megtartó közösségből nem kell kirepülni, hanem inkább hálás lehet az ember, hogy ilyenhez tartozik. Biztosan megdolgozott érte. És ez erőt ad a csoporton túli stabil létezéshez is, szárnypróbálgatáshoz kevésbé autentikus és őszinte relációkba, mert amit az önsegítő csoportban megél és megtanul az ember azt utána tovább adhatja sikeresnek tűnő, de néha sokkal felületesebb csoportokban is.
Úgy tudom magad is veszel részt önsegítő találkozókon? Milyen egy jó önsegítő csoport?
Igen szakemberként is hozzátartozóként is sok csoportban vettem már részt életemben és most személyesen érintettként is ugyanazt az erőt élem meg, ahol senki nem különb, több vagy kevesebb a másiknál, ahol nem kell büszkének sem és szégyenkezőnek sem lenni, mert nagyon szimplán mondva mindannyian egyszerű halandók vagyunk megküzdési startégiákkal, elavult védekezési mechanizmusokkal és döbbenetesen felszabadító a felismerés, hogy mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, földrajzi-társadalmi-anyagi-iskolázottságni-nemi-vallási-anyagi, stb. körülményeinktől teljesen függetlenül.
Munkád, segítői tapasztalataid során megtapasztalhattad az együttműködés minden oldalát a nehézségekkel élők körében. Milyen együtt dolgozni olyan emberekkel akik valamilyen elakadással élnek?
Mint említettem magam is ilyen ember vagyok. Sebzett segítő. Minél hangosabb a sérült gyermek hang bennem annál nehezebb az együttműködés a világgal, mert olyankor kevésbbé szeretem magam és így másoknak sem teszem ezt lehetővé. Ezt tapasztalom a sérült-stigmatizált embereknél is, hogy néha nehéz lehalkítani a sértett, duzzogó, elidegenedő, lefagyó, önbüntető lemezeket, amik automatikusan bekapcsolnak trigger helyzetben. És utána már nagyon hangosak és elnyomják a tiszta tudat működését. Szerintem ez egy őszinte kihívás az életben és érdemes érte megdolgozni, még akkor is ha könnyebbnek tűnne csak felületesen csacsogni teljesen érdektelen dolgokról a nehézségeket szőnyeg alá söpörve. Annak is meglesz az ára.
