Ismerd meg magad! És könnyebb a NEM.

Volt egy igazán klassz beszélgetésem apámmal, pár évvel ezelőtt arról mi is az a szerhasználat, vagy drogfogyasztás. Hogy mi az a függés, vagy mi az, hogy tudatmódósítás egyáltalán. Persze, nem vagyunk azok akik, túl sok dologban egyetértünk, de ez olyan beszélgetés volt, amely sokmindent megmozgatott bennem. Mint ahogyan a legtöbb beszélgetésünk. (Azt hiszem egyébként, jobb ez mint a nagy egyetértés.)
Talán már nem is emlékszik rá. Pedig ritkán beszélgetünk, ritkán találkozunk. Az megérte. Mi az én „kompakt” tapasztalatom erről?

Sokszor hallom szakemberektől, akár a legszeretettebektől is, hogy a függés vagy a szerhasználat valamiféle trauma elfedése. Picit úgy hangzik ez számomra, mintha minden tudatos, központi idegrendszerre ható anyag fogyasztása valamilyen megélt és magunkkal cipelt drámánk eredménye lenne. Biztos vagyok benne, hogy gondolatmenetüknek tudományos alapja van, de legyünk őszinték és tegyük azt is hozzá, hogy – egyrészt – legtöbbször megemlítik, hogy maguknak ilyen -saját – élményük nincs, és azt is, hogy azok akik hozzájuk kerülnek olyan emberek akiknek a függés már olyan károkat okoz életvitelében, mely miatt ő vagy valaki aki közel áll hozzá, terápiát, leszokást javasol, vagy olyan károkat melyek szemmel láthatóak. Hadd adjam hozzá, saját gondolatom is ezzel kapcsolatban, hagy a trauma egy igen relatív fogalom, relatív ugyanannyira mint a reziliencia. A jó és a rossz stressz.
Ha ezeket a tényezőket tengelyenként képzeljük el, és ezeket a pillanatnyi értékeket időbeni lefolyásukban is értelmezni próbáljuk nehéz feladatunk lehet szakemberként. És ekkor még nem beszéltünk a személy szubjektív narratívájáról, és a terapeuta szubjektív hozzáállásáról sem. Szóval nehéz ügy lehet bármilyen tudósnak, kutatónak ezeket a folyamatokat pszichológiai, szociológiai folyamatként látni. Egyének vegyes, színes miértjei és hogyanjai lehetnek talán igazán észrevehetőek.

Lehettem vagy 24 amikor szembe kerültem azzal, hogy barátunk egy menő bulira invitált minket. Azóta öngyilkosságban elhunyt – barátom három tablettát tett az asztalra. Három tabletta volt, pedig négyen voltunk, ő már akkor tudta, hogy nem szeretné, ha párja is velünk jönne. Sosem felejtem el, milyen ideges lett, amikor amerikai párja, kikérte ezt magának és mindhármat lehúzta a vécén. Igaza volt, jól tette, figyelnünk kellett volna rá. Figyelnünk kellett volna rá és nem hagyni, hogy ezek után – barátunk kérésére – párja kihagyásával járjunk bulizni. Elveszítettük negyedik jóbarátunkat így. Úgy intézte, hogy – a dühös amerikai srác – többet ne jöjjön velünk. Sőt valahogy azt is, hogy kapcsolatunk csak a hétvégére koncentrálódjon.

Igazi, okos értelmes, helyes, pszichológus végzettségű srác volt, mégis a saját párja nélkül szórakozott onnantól csak velünk. MDMA-val. Mert a tabletta megérkezett újra és megmutatta nekünk, hogy van annak oka, hogy olyan nagyokat lehet hajnalig táncolni a legjobb zenékre. Olyanokra zenéket véltünk megérteni, melyeket addig semmilyennek hittünk, úgy viselkedtünk jó pár órára ahogyan addig soha. Egy ideig azt hittük, ez csudajó. Két fél tabletta egy éjszaka alatt. Sajnos, a negatív hozadéka a tablettáknak jóval nagyobb volt, mint bármi pozitív amit adott.

Én elveszítettem a kedvesem, aki évek óta párom volt alig egy éjszaka alatt. Olyan párt, akit nagyon és mélyen szerettem. Olyan párt aki egyik nap tán közben arról beszélt – mintha verset szavalna nekem -, hogy én vagyok a nap számára, aki bevilágítja a földet. Két fél tabletta kellhetett ahhoz, hogy valami megforduljon benne, és egy másik fiúba legyen szerelmes. Egészen furcsa és érthetetlen érzés volt, hogy egy szertől valaki minden mérlegelés átgondolás nélkül vált szerelmet…

Hétvégente jártunk bulizni anno, kedvesem ebben az időben kezdett rémálmokat álmodni velem kapcsolatban. Naponta, lett egyre rosszabb a kapcsolatunk úgy, hogy amit megél csak álom volt. Dühösen idegesen ébredt, és bármennyire próbáltam vele összebújni és megbeszélni, hogy csak álom volt, válasza az volt – még nagyon álmosan – hogy ő nem tehet erről, de megéli ezeket a dolgokat álmában. Nagyon szerettük egymást, sokat jelentettünk egymásnak.

Egy bulizós este kellett ahhoz, hogy kijelentse, ő már azt a fiút szereti akit egy éjszaka óta ismer. És mi végeztünk.

Azután szakítás, szűnni nem akaró fájdalom, amikor tényleg jófej barátom ismét a jóhangulatú buli jótékony hatását kezdte ecsetelni. Van az a szöveg, mikor azt mondják szakítás után, hogy „az a legrosszabb ha itthon maradsz”. Gyere érezd magad jól, gyere ugyanoda, hadd lássák nem vagy rosszul. Én rosszul voltam. És akkor sem voltam sokkal jobban, ha kétszer fél tablettát bevettem. Minden szomorúság megmaradt a szerelemmel kapcsolatban. Hétvégente a klub legsötétebb helyén álldogálva néztem szomorúan, szerotoninnal teli fejjel, hogy ők mennyire jól érzik magukat. Észre sem vettem, hogy egyre rosszabbul vagyok. Volt egy cimborám, aki egy beszélgetés során elmesélte, hogy neki az segít ilyenkor, ha szexbe menekül. Megpróbáltam szexbe feledkezni, mert ezt is előhozta a tabletta. A siker közepes volt, a bűntudat egyre nagyobb.

És ez csak egy csodaszép kapcsolat vége. Egy olyan kapcsolaté, melyet így már egy párterápia sem menthetett meg, hiszen az ő szerelmük és az én érzéseim is erősen a tabletta hatásán is múlhattak.

Elveszett a kapcsolatom, ex párom bizonytalan és döntésképtelen lett új választásával kapcsolatban, új kedvese azt követő idő alatt inni kezdett, kicsit bekattant attól, hogy mi még talán mindig szeretjük egymást. Gondolataiba temetkezett, tele lett önmarcangolással. Inni kezdett, és nagyon rövid idő alatt meghalt az alkohol hatására. Egy ágyban fekve, levékonyodva tönkrement májjal köszönt el ettől a világtól. És így újra csak a gyász maradt. Még nekem is. Exemnek is.

Ma amikor beszélgetünk a múltról, már csak én emlékszem pontosan. A gyász, a tehetetlenség és talán az elnyomott önvád mintha törölné az emlékeket…

És ez csak egy kis elektronikus zene – amit amúgy imádok – meg néhány fél tabletta. És megannyi veszteség amit megéltünk. Azt mondják „partidrogozás”…. Áhhh…

A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején jött össze ezzel egy időben egy másik problémám, aminek a témához látszólag semmi köze.
Mégis nagyon is van. És arra mutat rá, hogy vegyük komolyan a testi állapotunkat.
Két hülye egészségügyi probléma kezdett előjönni bennem.
Egy kórházi ápoló karjaiban, szerelem mellett egy fertőzést is elkaptam. Nem tudtuk mi is az. A tünetek egy klindamicin nemű antibiotikumtól jöttek elő. Aki tudja mi az a Clostridium Difficile fertőzés az ismeri a tüneteket. Mára már én is tudom mi az. Akkor fogalmunk sem volt mi ez. Fáradt voltam, izzadtam, és naponta legalább tízszer rohantam a legközelebbi mellékhelységekbe. Ekkorra már túl voltam egy orrműtéten, ami után azon kívül hogy az orrsövényem egy darabja végül a kezembe pottyant, elkezdtem nehezen lélegezni és azt észlelni, hogy aminek az orromon kéne távozni az csorog és csorog hátra. Ma egy röntgenen azt is észrevettem, hogy a műtét érintette a rostacsontomat is, fájt is mint a fene mikor csinálták. A röntgen szerint van benne egy vágás. Talán ettől is nagyobb lett a hátracsorgás. ( Meg kicsit veszélyes is a dolog, egy orrbavágás vagy egy balesetnél ha ez a csont hibás, a koponya védelme gyengül, és az ember nagyon rosszul járhat. ) (ráadásul ez az orrmizéria anyunál apunál is megvan, elvileg tünetek nélkül. Anyunak csak úgy van az orrjárata egyik felében egy kinövés, apu egy nagy verekedésbe keveredett a katonaságnál, pont mielőtt megismerte anyukámat, neki is úgy rakták össze a csontjait… a gének…😊)) )
Néhány mai klinikai beszámoló mutat rá arra, hogy a Clostridium mennyisége, és a hátracsorgó orválladék szeretik egymást. A fertőzés mértéke nő. Kórházi ismerősöm, akkor azt az információt kapta egy orvostól, hogy hozzon nekem – nem múló tüneteimre – egy Colestipoli nevű gyantát, „mert lehet, hogy a méreganyagoktól” vannak a tüneteim. Segített, ha szedtem. Sajna ma már tudom, – elolvasva sok kutatást – hogy ez tüneti kezelésnek látszatra oké, de ez az az anyag, ami ennek a baktériumnak a térhódítását leginkább növeli. Fáradt marad az ember, ráadásul simán átadja fertőzését bárkinek, ami egyébként állítólag normális, mert ha nem eszik az ember ilyen gyantát, vagy nem szed immodiumot, hasfogókat állandóan, akkor a bélflóra rendben marad. Ma már azt is tudjuk, hogy a bélflóra, a lelki egészség, a neurotranszmisszió kapcsolatban vannak egymással. Ez a fránya bacilus olyan toxinokat termel, melyek pont az idegrendszerre nincsenek túl jó hatással, ráadásul pont ott teszik tönkre az ember emésztőrendszerét ahol a legszükségesebb vitaminok szívódnak fel. Ráadásul, ha nem tudjuk mi ez, egy sima műtétnél is igen veszélyes komplikációkat okozhatnak. Van ismerősöm, aki mentális betegséggel került kórházba, és egy Clostridium fertőzés vitte el, hisz a fertőzés megállapításakor ilyenkor egy orvos antibiotikumot ad, viszont ez a baktérium az átlagos antibiotikumtól nem csökken, nem meghal hanem növekedhet. Nála például késő volt mire erre rájöttek. És az ember lehet depressziós, borulátó, energiában alultáplált pusztán ettől is. Körzeti orvosom volt aki megpróbálta kivizsgálni, de ez nem jutott eszünkbe, hogy kórházi ápoló volt a dologban. Az írás végén kiderül hogy is kerül ez az egész ide.

Ami viszont szerencsére – legalább nekem – megmaradt, hogy azt, hogy szépek, ügyesek, kreatívak voltunk, alkottunk, dolgoztunk ezerrel állandóan, szerencsére ezek erősebb emlékek mint a szakítás és a tabletták. Talán az a szerencse, hogy emberi értékeink ismerete az, amibe ilyen hülye helyzetekben is kapaszkodhatunk.

Azóta sok-sok év eltelt. És sok sok élmény. Tapasztalat. Ilyen is, olyan is. Sokszor, sok drámai helyzet a szociális hálómban. Sok-sok bajba jutott ember, akin megpróbáltam segíteni. Volt, hogy ment, volt hogy bármennyire igyekeztem nem tudtam helyre rakni semmit. Mindig megpróbáltam „megmenteni”, bármi is történjék. Pedig néha voltak akik, azt mondták, hogy így mindig a baj része leszek, ha beleállok, ha megpróbálom helyre rakni, ha az elakadtnak segíteni szeretnék.

Szóval bizonyára van az addiktológiának egy módszertana, de van egy másik módszertan is ami számomra fontosabb és már örök fogódzkodó számomra – még a cigit nem tudom, hogy kéne letenni – a szerhasználattal, az alkohollal kapcsolatban.

Jó két évvel ezelőtt, rosszul voltam, csak úgy. A cicánk elkapott valami fertőzést, nagyon beteg lett, azt hittük meghal. Egy randa vörös macskával veszekedett sokat előtte, amelyiken egy tenyérnyi nem gyógyuló seb volt, bárhogy zavartuk nem tágított az udvarból. Lehetett a fertőzés sokminden a képek alapján olyan volt mint egy MRSAI ferőzés. A mi cicánk, csak a fejem mellett volt hajlandó aludni, jó pár hétig, én az vettem észre, hogy egy vérvizsgálatnál meglepetten láttuk, hogy egyik típusú immunsejtem veszedelmesen nagyot zuhant. Osztrák kutatások adatai arra következtetnek, hogy egy ilyen zuhanás predesztinálhat későbbi sztrókot vagy daganatos megbetegedést talán bármilyen populációnál. Be kezdett vérezni a szemgolyóm reggelre mire felébredtem. Rázott a hideg, pedig semmi bajom nem volt. Rengeteg antibiotikumot szedtem, olyanokat melyek megzavarják azt a kaput ami elzárja a kórokozók és a toxinok elterjedését bennünk.

Igen ha kipróbált az ember valamilyen anyagot, lehet, hogy élvezte, de ha ismerjük egészségügyi állapotunkat az is kapaszkodó lehet ahhoz hogy a nem kimondása örök és biztos legyen.

Mostmár tudom, hogy a légzésem nem oké és minden olyan anyag ami gyengíti a légzés hatékonyságát egy este alatt is elvihet. Épp elég ha az ember alapból is ilyen szerrel kénytelen aludni. És hasznos tudni, hogy az itt ott kapható – elvileg jópofa – folyadékok, ma már sokfélék, és sosem tudhatod mi van bennük, mennyire erősek. Azt hiszed egy pipetta kell neked… de nem az az anyag aminek hiszed… Simán ottmaradhatsz. Az meg egy dolog, hogy valaha legális volt ősanyjuk, és bíztál bennük mert BASF-dobozban rendelhetted őket, tudván akkor biztos az ami. Ez ma már nincs így.

Mostmár tudom, hogy álmomban csattogásokat hallok amitől összáll reggelre a gyomrom, magzapózban összehúzódva ébredek, a stresszhormonok ilyenkor álmomban az egekben. Azt mondják nem mentális betegség. Akár egyszeri ismeretlen összetételű „felpörgető” anyag és az altatóm együtt, simán megtehetné a maga dolgát, és egy reggelre nem ébrednék fel, látva a kifakadt ereket ezek nélkül is.

Mostmár tudom, hogy attól, hogy kedvesem megszerette a koktélokat, és így esik jól beszélgetnie velem, nem szabad alkoholt innom, mert szintúgy csak jönnek a véraláfutások.

Mostmár tudom, hogy nem attól vagyok kis profi, hogy otthagyok minden helyzetet ahol ilyesmi előfordul, hanem akkor ha egyszerűen nem kérek.

Mostmár tudom, hogy majdnem meghaltam mert megittam valamit, amit nem kellett volna…

Szóval függés nincs! Lassan mindenki akit anno szerettem, belecsúszott és meghalt benne.
Alkalmi próba sem lehet!
Mert élni kell, és még annyi mindent kell csinálnunk.
Mert segítenek egy helyen hogy újra alkothassak.
Mert Európában is, izgalmasnak és érdekesnek találják az ötleteimet.
Mert még előfordulhat, hogy merek újra szerelembe esni.
Mert a szerhasználók öngyilkossági mutatója magas, és meg megmondom őszintén van egy ellenérzésem az öngyilkossággal kapcsolatban, az öngyilkosságot elkövetőkkel kapcsolatban, talán azért mert azt érzem, ha már voltál a legmélyén, nincs miért feladnod, és mi van ha van jóisten és a menyország tényleg jobb…!

(Plíz.: Clostridium toxin ne tedd tönkre a memóriám, hisz még annyi ismeretlen dolog van előttem, és csak általam ismert amit átadnék. )

(Az a para meg, hogy mielőtt az EU-ba indultam, és a táskámban találtam egy fémtárgyat, amit szerhasználathoz használnak…, pedig ilyenem nem volt, maradjon a paranoiám része.
NÉZZE ÁT AZ EMBER A TÁSKÁIT!)