Sokáig úgy gondoltam, hogy a „közösség erejével gyógyulni” csak egy jól hangzó frázis, amit a terápiákon szinte unalomig hallgattam. Az igazi erejét azonban csak mostanában kezdtem igazán megérteni.

20 éves voltam, amikor bipoláris affektív zavarral diagnosztizáltak. Ez teljesen letaglózott, hiszen addig a mentális betegségek fogalmával sem voltam tisztában. Éltem a fiatalok hedonista életét: egyik nap ezer fokon égtem, élveztem a szabadságot és a lázadást, máskor pedig mély depresszióba süllyedtem. Amikor az orvos közölte, hogy komoly problémám van, amit gyógyszerekkel és terápiával kell kezelni, azonnal elutasítottam. „Ez hülyeség” – gondoltam. „Majd én megoldom!”

Ez az éretlen, dacos hozzáállás aztán gyorsan az önpusztítás útjára vitt. Tanulmányaimat félbehagytam, alkoholba menekültem, ami csak tovább mélyítette a szakadékot köztem és a normális élet között. Rossz társaságokba keveredtem, káros kapcsolatokba bonyolódtam, és mindent elveszítettem, ami stabilitást adhatott volna. Egyetlen kapaszkodóm az édesapám volt, akivel a közös szenvedélyünk, az előadóművészet tartott össze. Az éneklés és a színpad az otthonom lehetett volna, ha nem hagyom veszni.

A betegséggel kapcsolatos tudatosságom lassan kezdett ébredezni. 22-23 évesen már éreztem, hogy valami nincs rendben, de még mindig nem voltam hajlandó hosszú távon követni az orvosi utasításokat. Újra és újra feladtam, és visszacsúsztam a mélybe. Hosszú évek teltek el így.

Az Ébredések Alapítványhoz két pszichiátriai osztály után kerültem. Bár nem voltak rossz élményeim ezekről a helyekről, mégsem éreztem, hogy ez az igazi út számomra. Az alkoholról sem tudtam lemondani. Az áttörés akkor következett be, amikor egy nap otthon, sírva, alkoholmámorban felismertem: alkoholista vagyok, és egyedül nem tudok változtatni. Ezúttal édesapám segítségével találtunk egy szakembert, Dr. Bodrogi Andreát, aki végighallgatta életem zavaros történetét, és elfogadtam a segítségét. 2023 januárja volt, életem talán legmélyebb pontja.

Andrea felajánlott egy hathetes rehabilitációt a kisbéri Batthyány Kázmér szakkórházban, és áprilisban már egy kicsit tisztább fejjel érkeztem oda. Az ottani terápiás csoportok lenyűgöztek. Rájöttem, hogy ezek a közösségi és művészeti foglalkozások nem idegenek számomra; egykor a drámatagozatos gimnáziumban is részt vettem hasonló programokon. Ekkor született meg bennem az ötlet: mi lenne, ha én magam is ilyen foglalkozásokat vezetnék az Ébredések Alapítványnál?

Így indult útjára az „Utak egymáshoz” csoport, ahol önismereti és önbizalomfejlesztő játékok, élmény- és drámapedagógia, zene és humor segítségével segítünk egymásnak. A kezdeti nehézségek ellenére a csoport egyre bővült, és fantasztikus volt látni, hogy a résztvevők mennyi erőt merítenek ezekből az órákból. Mindez nem csak nekik, hanem nekünk is gyógyulás: sorstársakként, együtt haladunk előre.

Az Ébredések Alapítvány olyan húrokat pendített meg bennem, amelyek új célt és értelmet adtak az életemnek. Látom a kiutat, látom a jövőt, és tudom, hogy folytatni fogom a tanulmányaimat, hogy hivatalosan is azzal foglalkozhassak, ami mindig is a szenvedélyem volt: segíteni másoknak gyógyulni, miközben én magam is gyógyulok. A közösség ereje valóban hatalmas – és ez az út sokkal szebb, mint amit valaha egyedül megtaláltam volna.